Elérkezett az ideje, hogy ismét őszintén írjak arról amit ha akarnék se tudnék megkerülni. Bevallom egy kicsit félek: és mi lesz ezután? Olyan ez a mai este mint egy nagy ugrás az ismeretlenbe. Még ha nem is tetszett minden a “mostaniban” megvolt az az előnye, hogy már megtanultad a “szabályokat”. Megtanultál együtt élni a fájdalommal és már volt olyan is, hogy szinte el is tudtál feledkezni róla.

Igen, virág nyelven fogok fogalmazni. Mert úgy is érzelmekről és elhatározásról van szó, a konkrétumok így már nem is annyira lényegesek. Minden szónál megállok és sóhajtok egyet. Nincs olyan ember aki most megértene, de olyan sincs aki ha tudná nem értene velem egyet.

A változásnak mindig két arca van: az elmúlás és az újrakezdés. És akármennyire lelkes az új, úgy illendő ha tiszteséggel hajtunk fejet annak ami elmúlik. Isten így rendelte a dolgok menetét. Valaminek el kell hullnia, hogy jöhessen valami egészen más. Nem feltétlenül könnyebb, nem biztosan jobb, csak más.

Talán nem is kéne most írnom, elég lenne csak sírdogálni. Nem szomorúság amit érzek, sokkal inkább valami furcsa érzés aminek még az emberek nem adtak nevet.

“Hazatalálás?”

Akármennyit beszélhetek és akármennyit írhatok róla még mindig azt fogom érezni, hogy ezt senkivel sem tudom megosztani. De lehet, hogy egyelőre nem is kell.

Jézus velem van. És lesznek bizonyára gyenge pillanataim, nem tudhatom előre. De mégis szeretném szívből hinni és megélni:

Isten jó.